Mert az élet igenis szép!

Sajnos az adományozás nagyon szezonális dolog, hacsak nem vallásos az ember, vagy nem történik valami katasztrófa.

Ahogy közelednek az ünnepek, egyre inkább fokozódik a hajlandóság az adakozásra, viszont amint véget ér, a legtöbbeknek eszébe sem jut az ilyesmi. Pedig szerintem az életünk részévé kellene tennünk mindannyiunknak ezt, függetlenül attól, hogy milyenek a lehetőségeink. Nyílván akinek több van, az arányosan többet tud segíteni és úgy gondolom, hogy ez kötelességei is. Viszont az átlagembernek sem szabadnak kivonnia magát ez alól mutogatván a gazdagokra.

Nem csak az effajta adásról szól a kövekező (kb. 5 éves) versem, hanem általánosságban arról, hogy ha valamit szeretnénk, akkor előbb adnunk kell!

Egy sikeroktatótól hallottam a következőket: "Az élet egy adás-vétel" Nem véletlen szerepel első helyen az adás és második helyen a vétel. Először mindig adnunk kell! Mindig egy kicsit többet.

Néha elgondolkodom azon, hogy mit keresek én itt!? :) Aztán végülis mindig ugyanazokra a megállapíásokra jutok:

- Egyik miértem az anyagiak. Rengeteg álmom van, amikhez nagyon sok pénzre lesz szükségem! Rengeteg emberen szeretnék és fogok is segíteni és sajnos a 21. században a pénz a legnagyobb hatás többszöröző, ami nélkül ezt szinte lehetetlen véghezvinni.

- Másik oka az, hogy még keresem helyemet a viágban. Végső cél jelenleg Ausztrália, de oda nagyon nehéz letelepedési vízumot kapni! Le akarok tenni itt egy nyelvvizsgát angolból, mert az még nincs és a bankszámlámat is fel kell töltenem, mert azt is nézik. Ezen a két ponton tud segíteni Írország, hogy megszerezzem a vízumot.

- Harmadik oka annak hogy eljöttem az, hogy folyton keresem a kalandokat. Szeretek új dolgokat, új helyeket, kultúrákat megismerni, tapasztalni.

Még bőven nem volt kilátásban egy külföldi út sem amikor ezt a versemet írtam, mégis mintha kicsit erről szólna:

Első alkalommal a legfrissebb versemet osztom meg veletek (pár napos), mert ebből látszik, hogy mostanában mi foglalkoztat:

 Mondd, ki vagy?

Mondd, ki vagy? Kérlek, mesélj magadról!
Szemed melegségről, ajkad szenvedélyről szól.
Azt súgják „Ismerj meg! Lenne miről beszélnünk!
Több, mint gondolnád, ami közös bennünk!”

Először azt gondoltam: itt egy gyönyörű lány!
De most már sejtem, több ő, maga a talány.
Nem tudhatom, hogy még mi mindent tartogat,
Hisz oly sok arca van és mind valami újat ad.

Apró darabkái a képnek, mely már most is idilli,
De sajnos nem láthatom őt, s ezt nehéz kibírni.
Egy tenger választ el tőle, s eszem súgja „Hagyd!”
„Úgyis csak barátok lehettek!” Tudja ezt az agy.

„Ha csak barátok is lesztek, meg kell ismerned őt!”
Szívem mondatja velem ezt, meg a következőt:
„Nem tudhatod hol leszel holnap, s mit hoz az élet,
Csak lásd meg mindenben a jót, s a szépet!”
 

Ezekből a sorokból azt hiszem egyértelműen kiderül, hogy megismertem nemrég egy nagyon helyes lányt, aki Mo.-on van (én meg itt). Tisztában vagyok vele, hogy mindenféle érzelmek nélkül kellene viseltetnem iránta, mert az lenne ésszerű, csak ez nagyon nehezen megy. Na jó, egyáltalán nem megy! :)

Szörnyű tudni, hogy én még csak most jöttem ki és nagyjából két évig még itt is leszek, ő meg otthon van Mo.-n, így esélyem sincs közelebbről megismerni. Persze azzal is tisztában vagyok, hogy szemtől-szemben lehet nem is lennénk egymásnak szimpatikusak, de mégsem tudom kiverni a fejemből.

Néha azt gondolom, hogy felesleges egymást kínoznunk és még most az elején tovább kellene lépnünk, de aztán mindig a vers utolsó versszaka jut eszembe.

Próbálom lazán kezelni ezt a dolgot és barátként viszonyulni a lányhoz. Tényleg próbálom! Ha "csupán" barátok leszünk, én már akkor is boldog leszek! De komolyan! Nem szeretném megkockáztatni, hogy ne beszéljünk! Az nagyon rossz lenne! Nem értem magamat sem, hogy hogyan alakult ki bennem ilyen hamar ilyen erős kötődés iránta, hiszen nem vagyok már gyerek akinek nem számít, hogy ha csak plátói kapcsolat alakul ki. Estem már épp eleget pofára és egyáltalán nem hiányzik ez! Nem csak magam miatt, de miatta sem.

Nem tudom, hogy rajtam kívül hányan vannak vagy voltak hasonló helyzetben, de ha egy embernek is segít a versem tanulsága, akkor már megérte publikálni!

Szia kedves blog olvasó!

Úgy illik, hogy röviden bemutatkozzam mielőtt elkezdek másról írni.

Tamásnak hívnak, 27 éves vagyok és jelen pillanatban Írországban tatózkodom. Sok barátot és havert hagytam hátra Magyarországon 2 hónapja, amikor kijöttem ide. Hiányoznak nagyon, de mindig áldozatokat kell hoznunk az életben, ha el akarunk érni valamit. A változás sok lemondással jár.

Egyedülálló vagyok jelenleg, amit egyre nehezebben viselek. Koromból is adódik, hogy már a végleges partneremet keresem, akivel leélhetem az életem és aki mellett megöregedhetek. Rajongásig szeretem a gyerekeket, és természetesen és is szeretném magam gyerekekkel körülvenni. A család nagyon fontos számomra. Tulajdonképpen miattuk vagyok kint, a leendő családom miatt. Úgy tervezem, hogy itt megalapozom a jövőjét azoknak a különleges embereknek, akiket majd egykor a családomnak hívhatok. Bár már ott tartanánk! :)

Rólam egyelőre ennyi elég is, többi idő közben kiderül...